|
2023-04-19 20:45:22, szerda
|
| |
| |
ESZENYI MATULA ISTVÁN VERSEI 
ARANYÁGON...
Aranyágon, aranyvessző,
aranyvesszőn, aranyeső,
aranyt érő csendes eső,
cseppjén fénylik
aranyerdő,
s ibolyaszín, bólogat.
Aranyfényű fenn a nap is.
Olyan forma, a patak is.
Aranymadár száll az égen
aranyosan danol nékem,
azt dalolja édes kedvvel,
aranyhintón, aranyszínű
gólyahírrel jött a tavasz,
... pont, ma reggel.
ABNEGATIO
Hitem halott.
Magam vagyok, hitehagyott.
Láttam Jézust
koldusmódra sarkon állni,
Júdásoknak
ezüstpénzért muzsikálni.
Lelkem, -mi volt, az is halott.
Idehagyott minden isten
legelőször, - Kiben hittem.
ÁPRILIS
Április a bolondos.
Neki semmi nem fontos.
Hetet-havat megígér.
Deret csinál reggelente,
friss szellővel,
virágszirmot hord az este.
Zöldell minden,
barka száll.
Csupa pihe a határ.
Pitypang száron,
aranyszínű pókfonáson,
tücsök koma muzsikál.
BARÁTOK 
Beteg lett a hóember
a hideg nagyon rázza
orvoshoz kell mennie
de nincs egy jó kabátja.
A rigó mondta,
próbáld fel
a fekete felöltőm
most vettem az ősszel
Pesten, a köröndön.
Vakond szólott,
- vékonyka.
Nesze, itt a bundám.
Messze van a rendelő
nehogy megfázzál mán. 
DRÁGA MESEBELI ÖREGANYÁM...
Drága,mesebeli öreganyám,
hófehér a haja is már
Fáradt szeme,hajlott háta,
domboldalon áll a háza
Keze aszott,hangja remeg,
de szereti az embereket
Szereti, ha rásüt a Nap
melegíti az öreg csontokat
Lassan lassan, elmegy Ő is
magához öleli a hantokat
A csodás színes, száraz levelek,
halkan, a sírjára hullanak
Valamikor, már nagyon régen,
még a régi szép időkben,
Imádták Őt az emberek,
szerették, Tavasznak nevezték
Gyönyörű volt, virult szépsége
Nyárnak lett hű felesége,
Aztán később,ahogy özveggyé lett,
lassan kezdődött öregsége
Adakozó, bőkezű lett,
szórta két kézzel régi, szép kincseit
Szívükbe zárták az emberek,
a jóságos öreg Ősz nénét...
EGYEDÜL JÓ
Néha valami koppan az ablakon.
Talán egy most ébredt bogár.
Szellő szalad át a földúton,
Vigyázva, nem lép a puha porába.
Kurtát füttyent utána egy madár,
álmot őriz kint a puszta, a határ,
takarója az ég, négy sarka a messzeség.
Csillaghímes, tücsökszós az éjszaka.
Milyen jó is egyedül.
Nem vár senki, sehova.
ERDŐ ALJÁN
Ritkán látni olyan
telet,
mint abban az évben.
Esett a hó, szünet
nélkül,
csak a szél járt fel,
le,
a kinti fehérségben.
Minden aludt.
Erdő, mező, aludtak
a fák is.
Tücsökvárban
durmolt tücsök, de
táviratolt,
...nem hegedül nyárig.
A madár sem szólt,
néma maradt.
Mókusékkal bújtak el
a fenyők alatt,
tobozt csipegetni.
Nyúl bátyó is jól
befűtött
az üregi lakban,
Húsvét-várón
lustálkodott
a széna paplanaljban.
Fent, az őzek
összeálltak, gidáikra
úgy vigyáztak.
Jaj, meg ne fázzon,
el ne ázzon egy sem!
Erdőszélen, akárcsak
egy szép mesében,
kicsike ház állott.
Ott lakott az öreg
erdész,
ki a szivarvégről,
épp, pipaszárra váltott.
Anyókája, ahogy szokta,
megköhögte, s megdohogta.
Nincs magának tán
jobb dóga,
hogy állandóan füstöl?
Szólott apó. Gyere Bodri!
Hagyjuk anyót.
Menjünk az erdőre.
Mire békél, minden éhest
megetetünk,
estelletre, hódvilággal
hazagyüvünk.
Enyhült anyó ahogy látta,
miként készül, nehézkesen
párja.
Perdült, serdült, s hozta
mindjárt;
itt a csizma, a ködmönje,
és a gyapjúsálja.
Ritkán látni olyan telet
mint abban az évben.
Bizony ritkán.
Olyan tiszta, áldott békességben.
Én nem haragszom, nem átkozódom. Csak sajnálat az, amit érzek. Még csak a szándékos rossz akarását se feltételezem.
Tudom, a pokolba vezető út is merő jó szándékkal van kikövezve, amin gyakran talpal az önző emberi ostobaság.
Ám azt is, hogy az értelmes ember, maga választ úti célt.
S ha az némelyiküknél maga a pokol, - ami felé akaratuk ellenére sorsot rontani vinne másokat, - ne várjon megértést, tiszteletet.
Bár a világ igen színes, nem mindenki képes látni minden árnyalatát. Nehéz azt az átlagos szemnek, elmének befogadni, és megérteni.
Az emberek zöme, (mert talán könnyebb így), csak feketét, és fehéret ismer, vagy akar ismerni. Ezért elbeszélnek egymás mellett, és teremtenek ostoba konfliktusokat, - abból oktalan haragot, jóvátehetetlen háborút.
Talán ideje lenne, mindenkinek látni. Aki erre képes, ...taníthatná a többit.
Mert a világ, (amiben mind, csak vendégek vagyunk,) ...bizony, felemelően szép.
A Teremtő Isten szándéka pedig az, hogy minden árnyalatát teljes valójában együtt csodáljuk. Azokat a felejtett színeket, ami a komor, gyász fekete háború, az örömteli, fehéret mutató béke közt van.
És ott annyi, de annyi gyönyörűséget adva húzódnak meg a felismerést adó csendes hétköznapokban.
FAL FELÉ
Valaki jöhetne egy
csendes estén,
hogy megölelje a lelkemet.
Valami magamfajta
másnak senki,
aki még tudná szeretni
a szívemet.
Egy lenne az asztal,
és egy az ágy,
ahol édes reményben
él a tiszta vágy.
Valaki jöhetne,
hogy megtaláljon
ebben a sivár mindenségben.
FOHÁSZ
Taníthatnál valami
jóra.
Valami igaz, szép
emberi szóra,
mi
belőlem már rég
hiányzik.
De benned él, virul,
olyan édesd
akár a csillag,
mi odafent
a sötét előtt kigyúl.
Utat mutat
aprónak-nagynak,
koldusnak, gazdagnak.
Taníthatnál engem
erre a jóra,
mi nem hagy el,
a hajnali kakasszóra.
A GYÁSZRÓL
Amikor valaki aki nagyon fontos a számunkra elhagyja ezt az árnyékvilágot, a bánattól nem találja az ember a helyit, s kétségbeesetten kutat a múltban, újra fellelni azt az annyira kedvest.
... emlékek sora közt lapoz. Derűs perceket, régen esett mosolyt keres benne, s számtalanszor sorolja el annak erényeit.
S ha jönnek az emlékezők, szinte mind azt mondják kivétel nélkül; jó ember vót. Isten nyugosztalja.
... jó, és ember.
Soha nem mondják, hogy milyen szép barna vót a szeme. Vagy sűrű göndör a haja, s milyen deli a termete.
... jó, és ember.
Ezzel a két szóval köszönnek el, s búcsúznak. Nem a testtől, hanem a lélektől, mi annyi időn keresztül volt vélünk, hogy egészen megkedveltük, s beleszerettünk.
S ha Isten módot adna a választásra, hogy mit akarunk itt örökre magunk mellett tudni, mindennap vele lenni, az a test, vagy a lélek legyen, s az egyiket, csak az egyiket a másik nélkül, ...itt maradna a halhatatlan lélek, ami megtanította azt a testet annyi, de annyi csodás dologra.
Mosolyogni, és szeretni.
Ezért, hát ne sírjatok. A búzát sem gyászoljuk, ha eljön az aratás ideje, s a magtárba hordódik pihenésre.
Ne gyászoljátok az embert sem, mert nem veszett az el. Csak megpihen egy minutára. Mielőtt egy új testben, sokak örömére valahol, majd újra szárba szökken.
GYERMEKSZEMMEL
Harmattal
öregedett
csenddé az este.
Felhőit az ég,
mint jó pásztor
a nyájat,
szépen
összeterelte
a sötétbe
bújni akaró
kékibolya rétről,
és
odacsalta helyükre
a halovány
holdvilágot.
A sürvedő
homályban,
vigyázón
állottak glédát
a jószagú,
apró, réti
sarjúboglyák.
Tán,
az utolsó mezei
álmukat épp
most álmodták,
mielőtt a csűri
nagykazalba
mind rendre,
telelőre hordták.
Az erdőalji
házban
lámpást gyújtott
apó.
Pipájába is tüzet
csiholt,
s a tornáci karosládán
komótost ülve
hallgatta,
mi mód korholja
tejért nyávogó
macskáját
a tehénkét fejő
nagyanyó.
Fent a kiskémény
tövén, egy apró
gyöngybagoly
várta a valódi sötétet,
ha majd
láthatatlanná vál
benne, kedvére
kergethesse
a félős egérnépet.
Már érett
messze elérzőn
a lugasos szőlő,
édes nektárját
most is
lopta a darázs,
kései röptébe
hangtalan
libbent elé
a gyors denevér.
... jobb mint az éhség,
mondta vigasztalón
magának, és véget
vetett a tolvaj
bogárfalánkságnak.
Kitelt a hold
odafent az égen.
Kaput nyitott Oberon
az időtlen tündérkirály,
aranyfonált fontak
neki
az égi csillagpókok,
eljöttek rajta örülni
mind a törpék, koboldok.
A patak szelid futásából
szép nimfák születtek.
Ezüstfodorba bújva,
sellőmód megfürödtek.
Egymás hajába
éjviolát fontak,
tücskök zenéjére
(végig hallgatóztam),
hajnalig,
maguknak mulattak.
HAZA
Ebben a gyönyörű szóban egyszerre van ott a Kárpátok hegyeinek édes-bús izenése a szelíd, magyarnak maradt Zemplénnek, az almanevelő Szamos-hát, és a Tisza menti diós ligetek vágyódása az akácvirágos, leányillatú kies Nyír selymes homokja után.
Hazám ez. Házam. Váram-vérem.
Álmodom és emlékezem. Szénaillatú réten járok a forró nyárban. Délibábot, szitakötőket lesek a kókadt szirmú pipacsok, és bugájával bólintgató gyékények közt,- esti enyhülésre várva.
...másszor, szikár arcú bozontos bajszú ritka beszédű férfiakkal ballagok a csendes hóesésben éjféli misére.
Hallgatom a porhóban nyikorgó csizmáik hangját, ahogy tisztelettudóan topogják tisztára magukat a grádicson mielőtt az oltár elé mennek. Kedvemre való amint a kérges kezű gazdák erőst, barátságost paroláznak, és ugyanolyan természetes áhítattal ejtik ki a Mindenható nevét, mint az asszonyaikkal jövő angyalszemű gyermekeik.
Mind, a testvérem.
Peng, suhog a kasza, dől a búza, rendre. Gyűlnek a markok, nőnek a keresztek. Itt a behordás ideje. Tajtékosak a lovak, az emberek. Szelíd szerető simogatás a jutalom érte, ...és egy köszönöm az otthoni esti imába téve. Mintha kaleidoszkópban látnám az életem különálló darabkáit, ami valami csoda folytán,-most évszázadokon keresztül emlékezik.
A kemencénkben kenyér sül. Együtt várja anyám, a nagy és dédanyám. Itt van minden valaha volt ősöm. Örök fiatalok. Szépek, kenyérbarnák, és ugyanolyan nevetősek mint a cipók. Valamelyikőjük felkap. Kézről kézre adnak, aztán anyám ölében alszom el.
Ez a váram.
Álmomban a kertünk csak tenyérnyi, de tele van illatos virággal. Bazsarózsás. Már érik a hamvaskék nemtudom szilva is. Apámék aprólékos gondossággal igazgatják a faragott favitorlát az öreg rézkotlátba, fészket tapasztanak alá sárból, akár az ereszünk fecskéi, a fiókáiknak. Valaki a szilkék mosása közben megölel. Ismerős az ölelés. Nevemen szólít.
...itthon vagyok.
Ez a házam.
A sors újra megrázza a kirakóst. Már más színt mutat.
... nehezemre esik a járás, és az emlékezés. Éjszakánként eljönnek hozzám akik előrementek. Az ágyam szélére ülnek, és egymást kisegítve régen esett dolgokról beszélgetünk. Nappal már csak a rózsák közt üldögélek, a mézelő méhek szorgalmát lesem. ..mellém ül a fiam faragta padra a legkisebb, és tágra nyílt szemmel issza magába azt a csodálatos fabulát, amit majd ő él tovább. ... hallgatja az életem meséjét, amit itt ezen a földön neki-érte álmodtam.
Mert ő a vérem.
Vérem, váram. Házam, ..hazám. Kellhet ennél több, erre a rövidke időre itt az embernek?
HAZAGONDOLTAM
Vajon jár még angyal a
Hargitán,
a sűrű, öreg fenyvesek
alatt?
Hol most a hó az úr, és
nem szalad
a nyaranta szilaj patak.
Mint állhatatos
templomok,
úgy vannak ott mind
az ősi fák,
akár a szűz leányok,
ha áldozóra öltenek friss,
selyem
fehér ruhát.
S, ha kél a nap, irul mind,
hogy
látja őket a világ.
Vajon járja még az angyalunk,
és őrzi é,
ott fent, a Hargitát?
HAZANÉZŐ
.
Az én hegyeim nem is
hegyek.
Alig dombok, még gyermekek.
Akácízű,
aranyszínű gyalogúttal.
Lankaaljban
bólogató, hideg vizű
gémeskúttal,
pipacspiros nevetéssel
szaladnak el
végestelen, véges-végig.
... el,
egészen a madárnótás,
furulyaszós öreg rétig.
Dimbje-dombja,
muskotályos szőlőkontya,
fehér nyírje,
rezgőnyárja
kelepelő gólyapárja,
itt, a messzi idegenben,
égig érő kőszirteken,
...hazanézve,
a szívemet jaj, de nagyon,
nagyon bántja.
KERESZT ALATT
Egy, csak
egy volt ki sajnált
a bajban.
Innom is az adott.
Pőre testemre
palástot
nem a barát,
az idegen,
a hóhér rakott.
Nincs már követőm,
és nincs itt az Isten.
A fejemen,
Halleluja!
Mint égő
csipkebokor,
ott van az a
jövendőt csináló,
töviskorona.
Király vagyok.
A megbántottak
bolond,
Isten-királya.
Ki oktalanként,
magára vette
a terhet, vitte,
a csodát
látva-remélve
benned.
Apátlan fiúként,
csak téged szeretve.
Fel,
a keresztfára.
KISVÁROSI HAJNAL
Fakult levelet hord a szél,
az alvó liget vén fái tövén.
A szitáló esőcseppeken át
vendéglátó reménnyel
félszeg jó reggelt, kíván,
a kávéházi pincér.
Lustán ásít az éjszaka.
Nincs hova menni már haza.
Bőrig ázott
a tegnap is itt alvó csavargó.
Reszkető markába lehel
egy kidobott kenyérvégből,
fogatlan ínyére,
dohos, madárnak se jó
morzsákat szemel.
LETARGIA
Esik a hó, angyal is jár.
De, ...ez már nem az
én telem.
Egyre üresebbnek tűnik
a világ.
Nincs benne barát,
... se köszönés, se köszönöm.
Az a régi nyár emléke is
olyan reszketősen hideg,
és valamiért
mérhetetlenül örömtelen-rideg.
Rojtos a fűző, az
értelmetlenül kijárt
bakancsomban,
most már látom, hiába vált
el sarka.
... egyre több itt a menthetetlen,
magának való isten barma.
MARADNI JÓ
Valami különös delejjel tart fogva engem ez a hely. Erős, terebélyes vasgyökerekkel ragaszt ide, ahol csak kevesen szeretnek és akarnak élni. Megtart, magába fogad, óv, és vigasztal.
Ha elvágyom innen más messzi idegen világot látni, kézen fogva kivisz a csendes télesti hóesésbe, ahol már áhítattal jár az egyszerű házak szegényes kéményfüstje alatt a Karácsony, - hallgatva a pásztoroknak öltözött gyermekek énekét, - és belerakja a szívembe a világmindenséget.
Egyszerre hallom hogyan susog a nyári vihart váró nádas, és miként nevetnek az orgonabokrok nehéz illatú virágai a szerelemcsináló tavaszi alkonyban. Egyszerre vagyok kórószáron lovagló pillekergető pendelyes gondtalan kisfiú, és az az ezerráncú öregember, aki már annyi mindent látott, jót, keserűt egyaránt.
Varázslat ez. Olyan, amit nem tud adni csak a szülőföld.
Néha irigyeltem azokat, akik könnyen bontottak szárnyat, ragadtak vándorbotot s vágtak neki az ösmeretlennek, akár mesebeli szegénylegény, nem törődve a holnappal, se a maradókkal. Ha éjszakánként álmatlanul ültem a kemencepadkán, betéve a tarisznyámba azt a három hamuba sült útnak indító pogácsát mit anyám a keszkenősarkával morzsolt könnyei közt még a hajnalon nekem sütött, -valami messzi hang a fülembe súgott, két édes láthatatlan kar a nyakam köré fonódott, - és azt mondta. Maradj.
Ilyenkor valami nagyon szomorú lett ott legbelül, ahová az Isten az ember szívét tette.
Kimentem a kertünk fáihoz, amit még nagyapó ültetett, ahová a vén Bodrink merő jószolgálatból kérés nélkül velem tartott. Ott szeretetteljesen megnyalta a kezem. Felnéztünk az ibolyakék csillaghímes mindenségbe, majd szemrehányón megkérdezte, csak szavak nélkül -akár valamikor Gál tanító úr ha megszöktem az oskolából,- ..ejnye, hát van ilyen hely, máshol a világon?
... és én elszégyelltem magam, hogy hűségből, szeretetből, Bodri sokkal többet tud nálam.
MARGÓRA
Szavam kérték,
- adtam.
Pedig nem szerették
nyers, nyakas,
faragatlan voltát,
amivel
tereltem,
tanítottam
az emberi kondát.
Magányra, tiszta
hangra vágytam
az idegen röfögésben,
lelkem fájult
az otromba tudatlan
röhögésben.
Szavam adtam.
Becsületszavam,
- tűrtem, némán, szótlan.
MÁRA
Köszönöm, hogy megöleltél.
Enmagadhoz felemeltél.
Milyen jó, hogy épp ott
voltál.
S mikor hittem, újra hittem,
vélem együtt,
a lelkemért imádkoztál.
Köszönöm mit megmutattál.
Céltalanként, utat adtál.
Fejem felé fedelet,
vén testemnek kenyeret,
szomjam oltni, patakot,
mindent látnia a sötétbe,
királyt hozó csillagot.
Milyen jó, hogy megszülettél.
Egyszer régen, nagyon régen,
Betlehembe, Jézus lettél.
MENEDÉK
Csak az éjszaka
ad megváltást.
Az álmok tarka
sora,
mi ölbe vesz, és
elvisz innen,
messze, valahova.
MESE-MESE MESKETE
Gyertek ide gyerekek
üljetek le szépen,
mesét mondok ma nektek
milyen is volt régen.
Fenn az égen csak madár volt
gyalog járt az ember,
ló szántotta fel a határt
és vitorlás a tengert.
Nem volt áram, gyertyafénynél
tanultuk a leckét,
nyaralni se igen jártunk
szünidőben, őriztük a kecskét.
Nem tudtuk, hogy mi pizza,
és a hot-dog árus
kemencében sült a kenyér
meg a kapros lángos.
Reggel este együtt voltunk,
az öregek regéltek
mi meg mindent el is hittünk
mert, tiszteltük a vénet.
Ruhánk is, csak egyetlen volt
és aki kinőtte
odaadta a kisebbnek,
...nőjjön ki belőle.
De nagyra nyílt a szemetek!
Azt hiszitek rossz volt?
Elárulom apróságok,
sosem leszek,
még egyszer oly boldog.
MI KETTEN
Didereg a lélek,
kabát kéne rája.
Vagy csak egy jó
szó, így hajnaltájba.
Kéne valaki, hogy
a szívére ölelje,
a hideg rettenetben
magát, ne keresse.
Magam is didergek
ebben a világban,
pedig van mindenem.
Nem vagyok ruhátlan.
MIND...
Hinni abban, amiben senki.
Üres dobozban kincset keresni
Karácsony este egyedül szeretni.
Örülni Holdnak, örülni Napnak
nem várni, más, neked mit adhat.
Bokáig járni a tavaszi sárban
harmatot inni hajnali nyárban.
Magamat látni: élőn, majd holtan.
Gyász nélkül temetni, azt ami voltam,
... mind, én vagyok.
MINDENKINEK
Ma engem szégyell
a művelt Európa,
a nemes büszke
hunt, Magor népét.
Ki vészidőben
testvéreként
ölelt
szlávot, szerbet,
és a nagy Nyugatról,
ezer évig
levett minden
átok-terhet.
Nekem nem fáj
Trianon.
Se az új, se a régi.
Mert a halál után,
már mi fájhat?
De, vigyázzatok!
Egyszer, még
feltámadok,
és visszaveszem
a hazámat.
Minden erdő
minden fáját,
a fáinak, minden
ágát,
mit magyar széllel
magyar szóval
magyar vérrel
nevelt
naggyá itt a Kárpát!
Ma, engem
szégyell
ez az Európa?
Hitem, erkölcsöm
az gyalázza,
Ki Isten fiát
harminc rongy ezüstre
cserélve,
galádul keresztre ítélte?
Jaj, ..szegény magyar!
A régi rablók, feletted,
most törvényt ülnek.
Szégyentelen
törvényekkel széjjel tépnek.
Most én szégyellem
Európát.
Visszavágyom az ősi
pusztát.
Táltosomnak sámándobját,
Asszonyomnak
szülő ölét,
Teremtésem ősi rendjét.
NAGYANYÁMNÁL
Szótlan baktattunk
kis öcsémmel
az erdő ölén.
A szelíd dombok
egymást karolva,
jó szagún
ringatóztak a
fehér virágú
akácok tövén.
A hűvös porban,
ott maradt utánunk
mezítelen lábunk
nyoma,
majd selyem tükreit
hirtelen felkapta
valami
vándor szél,
karikákba fogta,
-szaladt jöttünk
hírével,
nagyanyóhoz, hazafelé.
...haza.
Inkább apró
fészek volt
az az otthon
mint ház.
Előtte keskeny,
szőlő fedte tornác,
odabent
egy tenyérnyi
tisztaszoba.
Szalmaágya felett,
az esténként
imát hallgató
feszület,
alatta madárnyi
öregasszony,
ki helyettünk is
minden vétkezőt
szeretett.
Milyen jó volt nála
gyermek lenni!
A jászol mellett
tündérnyelven
bárányokkal
beszélgetni,
...akár a kis Jézus
Betlehembe.
Mára, nincs sehol
a régi öreg erdő,
nem porzik a
gyalogút sem.
Homokja helyén
vastag, durva a kő.
Éle, ...felmarná a lábam.
A régi portánkat
is belepte a gyom.
Udvara gereblyéletlen,
-olyan árva,
akár a jóra tanító
nagyanyám korhadó fejfája
NÁLAM
Nincs város, és nincs zaj.
Csend öleli a nádast.
Újra itthon.
Jöttömön elméláz a setét.
Az ingó lámpafénytől
félti a helyét, -kérdi,
ő, maradhat?
Rászól a halk tapintat.
..hagyd, hadd pihenjék.
Záport hoz az ismerős,
tavaszt akaró szél.
Szuszog, mint valami
megfáradt csontos
öregember.
Jóleső ropogóst nyújtózik,
villámlón, dörögve beszél
a langyos kora esttel.
Zizzen a sás.
Puhán koppannak az
ereszt hagyó kövér esőcseppek.
Ázik a világ, fényül belé a berek.
Milyen jó itt.
Nincs bennem sem tüske,
sem bánat,
nincs semmi, ami fájhat.
Magamnak vetek szénaszagú
ágyat, puhán zizeg alattam.
Néha meglel, belém kóstol
valami korai, telet hagyó szúnyog,
mérgest zümmög, s odahagy.
Meglehet, pipaízűn nem szeret.
Tán, valahol másutt jóllakott.
.. vagy már
neki is haszontalanul vén vagyok.
NEKÜNK
LEMONDANI RÓLA?
Ez a föld az én Hazám.
Felnevelő szülőanyám.
Minden ősöm temetője,
gyermekimnek a bölcsője.
Nem eladó, senkinek!
Egyetlen egy fája, ága,
eső cseppje, folyó árja,
fecske lakta vályogháza,
nem eladó, semmiért.
Magyar marad. Amíg élek.
Minden magyart arra kérek
úgy gondoljon a világra,
árva, kinek nincs hazája.
NEM TUDOM, MOST MI LENNE JÓ
Eső essen, vagy inkább hó?
Süssön a nap, - jaj ne fázzak!
Legyen szárnyam!
... mégis, inkább, gyalog járjak?
Nem tudom, hogy mi volna jó.
.
Mindhalálig, - tiszta lenni?
vagy minden percben bűnbe esni?
...vétek nélkül, őrizni a lelkemet,
vagy örökké cipelni a keresztet.
NOSZTALGIA
.
Álmodója vagyok
annak a télnek,
az éjjel
csendben jövő
puha hóesésnek.
Az ünnepet izenő
csengőhangnak,
ahogy a fenyő alatt
mások,
örömet adnak.
Bolondja, lázasa
benne
fagynak, szélnek,
a kékest pipáló
dűlt kéménynek,
az ablakunkra
rajzolt jégvirágnak,
a rég volt, zimankós
szép világnak.
Siratója lettem az
odahagyott háznak.
Ahová,
megbocsájtón,
... Vissza várnak.
Ahol az asztalánál,
nekem, még most
is, ... megterítnek.
Télben, nyárban,
egyformán,
és úgy szeretnek
mintha hűtlen,
soha el
nem mentem volna!
S otthon, ha estüll,
egy árva csillag felnéz
az égre,
és édes imát mond
értem,
a fehér hóesésbe.
NOVEMBER
A november, egy vénember.
Mindig fáradt, mindig morgós
kedv nélküli, ködborongós.
Éjjel-nappal aluszik,
hogyha mégsem, esőt szitál, az esik.
Nincs senkije tán, kit szeretne
se nyár, se tél, - se reggel, este.
Csak úgy el van egymagában
a folt hátán folt, ezeréves
kabátjában. ...abban a rossz,
hideglelős, havat váró zord világban.
NYÁRVÉG
Fázós a hajnal
reszket a nyár.
Boglyák közé bújik
a délibáb,
néha távoli
templomot tornyot
mutat,
ahogy az elmúlt
közt szépet idézőn
keres, kutat.
Hosszúra nő
a jegenyeárnyék.
Alig szól madár.
Ritka a hangja,
és mára
már ajándék.
A dél azért forró.
Esőért sóhajt
záport,
szelídet szeretne,
az erdőalji papvesszeje.
Eget kémlel
az öreg gólya,
míg párja fent,
a magost rója.
Köröz büszke
méltósággal,
s nézi mindhárom
véle szárnyaló fiát,
ki először készül
menni innen,
meglátni, vajon
milyen is máshol
a világ?
NYUGALOM
Milyen csendes ez
az este.
Csak a szú percen
néha meg a fában,
a tetőt tartó,
füstös, ezeréves
gerendákban.
Nagyokat hunyorint
a kormos falú lámpa,
setétet űz, valami
messzi, messzi más,
idegen világba.
Enyhét eresztve,
nyögősen pattog a
vén repedt kemence.
Padkáján jólesőn
gubbaszt anyó, s
a régről álmodik
magában.
Megül a csend.
Csak a néma, holt
lelkek járnak haza
észrevétlen,
még élőt látni s
szeretni,
az apró szobában.
A faluból ide hallik
a misét mondó,
kongó, tiszta harangszó.
Nehézzé lesz a
csillagtalan ég,
idelent váratlant sóhajt,
majd morcossá vál a szél.
Angyal rázza meg a szárnyát.
...és pelyhelni kezd,
az első, sűrű, karácsonyi hó.
ÓMEN.
Kezem tétován kotort
a zacskóban.
Reménytelen,
markolva
a harminc ezüstöt.
Hátán a vér lepte
iszamós kereszttel
nevemen szólított.
- keveset kértél Júdás.
Olcsón vett világot
magának
az új istened.
Csattant a korbács,
szisszent a lég.
Jajgatva kísérte a
hegyre a nép,
míg lenn, Barabás
már új tervet eszelt.
A szégyen volt
mi az arcomba
fröccsent.
Próbáltam törölni,
nem ment,
nyálammal nyeltem,
égő keserűn.
Mély barázdát hagyott
az a kereszt.
Igézve szemem.
Tudtam,
többé nem ereszt.
Vártam a csodát.
Tán, láthatom
Isten Fiát,
ahogy elemelkedik.
Én, ...akartam!
Csak jajszó,
mit hallottam.
A vasat
ahogy koppan.
Reccsenve
törve át a csontot,
miből szárnyakat
reméltem.
Nem értem.
Már áll a
szégyen fája,
rajta a világ,
hová tette enmagát.
És ott, fenn
halt el az ember.
Nem nézek hátra,
míg rá nem lelek
az első fára,
s kezem,
ruhám övére.
ÖRÖKSÉG
Évek vajúdásán lett
apró, vibráló
jelek.
Csupa titok, misztikum.
Örökül
mind idehagyom neked.
Kevés?
Csalódás?
Csak út ez. Alig ösvény,
nem a cél,
nem is megvilágosodás.
Példa, példa-mód, hogy
itt még szent, és
törvény az adott szó.
Mert embernek maradni
ha nincstelen, ha kínnal is,
élni, csak így való.
Mit hoztam, tudom most
még, nehéz terűh.
Ám, hasznos ajándék.
Van benne
egy csipetnyi
mindenre jó derű,
mert a sorsunkat mutató
fellelt ákom-betűket
ifjan
olvasni, és érteni,
ijesztő rettenet.
Embert csinálón nehéz.
Bizony, volt tőle
az én számon is
a teremtett édes íz,
szégyen-keserű.
Mint a szükségben alvó
méheinktől apránként elvett,
utolsó lépesméz.
De meglásd, azért jó
benne-vele, élni.
Idővel, talán szeretni is
fogod valamiért.
PILÁTUS JÉZUSRÓL
Mily nagy, és végtelen a csend.
... bevégeztetett.
E percig végig hittem, Julianus.
Magam is reméltem, nem közülünk való.
Tényleg valami isten fia.
Madárrá, köddé vál, - eltűnik.
Nem kell a kereszten, latrokkal halnia.
Dermesztő ez a nappali sötét,
mi megült az égen felettünk.
Így üzen az az új, mindnél nagyobb?
Nem felejti,
fiának gyilkosává, miként lettünk?
Hallgat a szél is.
Nem hordja a sivatag porát.
Örökké gyűlöltem érte itt,
a pokolból fú, szagával öl
fojt elmét, ront tüdőt,
csak ártani, -nem megbánni tanít.
Ha majd vége lesz,
testét ne engedd gyalázni.
Jönnek érte. Jönnek, ...tudom.
Ahogy virrad, holnap, kora hajnalon.
Volt ott egy asszony, -szerette.
Neki add.
Illőn eltemethesse.
Szemét hunyja, ki őr
lesz éjjel a kereszt alatt.
És mondja hittel mindnek,
ki gyanakvó, vagy csak értetlen kérdi,
vajon Jézus, az a názáreti,
fájáról hová lett?
Mondjátok esküvel. Láttuk.
Két angyallal, örökké élni, az égbe ment.
PILÁTUS CRÉDÓJA
Úgy. Mit mondtok, papok?
Kereszt?
Hisz, botor szegény.
Vétke, nincs.
Ám legyen.
Lásd Julianus barátom,
milyen otrombán balga - e nép.
Mit fel nem fog, meg nem ért,
belőle tanulni magáért sem akar.
Áldom hogy rómaivá, nemessé
tettek bennünket az istenek,
és nem vagyunk a fajtánkkal
ily irgalmat nem ismerőn,
- kegyetlenek.
Nézd azt az ifjú zsidót.
... ott lent, az udvaron.
Királyként vár.
Fenség, és nyugalom.
Pedig tudja sorsáról
miként ítéltek.
Legyen Róma, és római a hóhér.
Zsidók neve ne álljon az árkuson.
Takarja homály.
Így övék a csellel nyert nyugalom,
ha majd, emlékezőn, egyszer
kutatva kérdezik a régen múltat.
Én, mosom kezem.
E gyalázatot nem cipelem,
míg világ a világ.
Ha tehetném, most,
nyomban elhagynám Júdeát.
El én.
S mennék csatába a gallok,
vagy bárki ellen.
Takaróm inkább legyen
egy romlott sátor,
- haljak becsülettel
egy jó férfikéztől bárhol
minthogy a kufár gyűlölet
üttessen velem
újra, és újra
a hegyen, ...élőbe szeget.
Meglásd, megvetnek e tettért,
a holnapért,
majd bennünket, Julianus.
Jön idő, mikor
váddal említnek minden rómait
ki ma Júdeában van,
és sorsa itt, amit a császár,
istenként adott reánk,
méltatlan.
Hóhérmód osztani a halált.
Hozass bort. ..ülj mellém.
Az ég szürkül. Már kopnak a fények.
Feljönnek az otthon
idegen csillagok, hozzák a sötétet.
Mi, sokáig fog - e világban még megtartani.
... segíts virrasztani.
ROSSZKEDVŰEN
Az embert egy idő után nem köti ide se szék, se asztal. A portájára is valami új, idegen közönnyel tekint. A háza oldalában magát szemérmesen mutató vakolatát hagyó vályogra se azzal a valamikori szeretettel, amit olyan nagy odaadással rakott védelemül a rontó idők elől.
Jár-kel, tudomást sem véve a lentről. Egyre gyakrabban emeli vaksi szemét az égre, - különösen a setét, magányos éjjeleken - értetlen félmondatokkal beszél. Magában, és magával.
Készülődik.
Nem marasztalja már se gyerek, se asszony.
Egyre többet felejt. Először csak a kevésbé fontos dolgokat. Aztán a napok teltével a hozzá közeliek nevét, s egy reggelre azt is, miként kell azt az egyszerű bogot megkötni a vele együtt öregedett cipőjén. Valami végtelen láthatatlan szomorút hord belül, hagy megterebélyesedni, ami rajta kívül nem tartozik senki másra, és nem is értője annak rajta kívül senki, ezen a földi világon.
Egyre bizonytalanabbul tekint előre. Nap mint nap felkérdi, milyen fontos dolga van még itt, -míg be nem idézik arra a végső elszámolásra,- ahol szigorú számadást kell tegyen a legfelsőbb akarat előtt, mi módon is sáfárkodott a rábízott lélekkel, idelent?
Tett-é érte valami becsülendőt?
Szépített-e mások elesett sorsán a saját önzetlen jószántából annyit, amivel kiérdemelte a maradást, és az azzal járó rangos helyet valamelyik elül lévő bárányfelhőn, az angyalsággal járó örökkévalóságban?
Az ember csak vár, és készülődik.
A tavaszban is az őszt látja. A kikeletben a menthetetlenül eljövő véget, ahol a most még haragoszöld selyemkabátú bimbó idővel száraz aláhulló pergamenné válik. Lassan minden porcikáját átjárja az enyészet.
Öreg szaga van mondják rá megborzongva a fiatalok, és ösztönösen elhúzódnak mellőle, az elmúlásból, ki, a nevetős fénybe.
Milyen szomorú dolog megöregedni.
SIMOGATÁS
Nézem, ahogy szépen emberré
öregszel.
A szarkalábaid, amint
rajtad-magukon nevetnek,
milyen csúnyán csúful,-súgják.
Nem baj.
Én így, még jobban, magadért
szeretlek.
A SZERELEM
Egy ideje nálam lakik a szerelem.
Váratlan ideköltözött.
Észre se vettem volna, de tegnap
kora reggel,
egy zöld kannából, - mi anyámé volt -
a szobámban épp virágot öntözött.
Rám köszönt.
Gyöngyözőn, vidáman, nevetve,
és a ruhám, szégyenlős
hajlott hátamra, felsegítette.
Meg is fésült.
No lám, milyen szépek lettünk,
- szólt elégedetten.
Kérem uram, nézze meg magát a tükörbe.
Bot nélkül, mire a tudomány még képtelen,
türelemmel, újra járni tanított.
Eljött a félős szomorú este.
Engem el nem unva ezret, s ezret is mesélt.
Mennyire új ez!
Olyan jó, hogy valaki igazán szeret.
Ha valami bánt, drága apómnak szólít,
és vigasztal ez az apró kisgyerek
SZÜRKÜLET
Hideg ködök
hoztak ősz-időt,
téllé vénült
bennük el a nyár.
Estére fanyarrá
vált a
kémények ritkás
füstje,
megülte a kertek
almaillatát.
Csendes lett
az utca, a tér,
üresek a ház
falához bújt
hallgatag padok,
csak az emlékezés
járt közöttük.
Az is magát
keresve. Kérdve,
vajon miért van,
hogy még
mindig itt vagyok?
TANÁCS
Százféleképpen lehet
tenni.
Lehet a semmin
halálig keseregni,
vagy töretlen
hittel,
kitartón, egyedül is
előremenni.
Bár járatlan, idegen
az út. De ki
mer, akar,
csodát művel, s lát.
Olyat, mit
rajta kívül
soha nem fog a világ.
TÉLI PILLE
A ritkás hóesésben, ahogy
az öreg
almafáim alatt álldigáltam,
váratlan,
egy pille szállt a kezemre.
Remegve.
Mintha, hirtelen Isten csókot
adott volna a lelkemre,
olyan szívszorítóan szép volt.
Tarka szárnyait kérőn kulcsra
zárta,
ártatlan hittel nézett arra a
tenyérnyi, meleg
világra,
mit nálam remélt.
ÚJRA
Ha megszólít az
Isten,
hogy elkérje a
lelkem,
- e hús-vér
gúnyám is
az enyészetnek
adja,
tüzétől tisztulni,
újra
teremtődni,
élő porrá leszek,
és elszállok a
széllel,
hogy megkeresselek.
Ott magamból
nyíreket,
belőlük egy erdőt,
neked kinevelek.
Ha majd benne
jársz
a szívemből lett
úton,
lombommal lehajlok,
és a füledbe
súgom.
Még így is, most is.
VAGYOK
Vagyok az őszben
alvó erdő,
a hűs estékkel
tűnő illanó nyár,
pacsirta fenn a
boltos égen,
és a hazatérő
örök gólyapár.
Vagyok -e világnak
minden bokra, fája,
levéltelen-lombos
ága,
rajta a madárnak
tiszta fészke,
fiókás, fonott háza.
Asszonyok nevetése
édes gyermekhanggal,
elvénült ember, ki,
mára már, nem bír
se gőggel, sem ranggal,
...csak szeretni próbál.
Ne múljon el innen haraggal.
VELETEK
Maradt még néhány emlék.
A hamu alatt is némi parázs.
Nézem, hogy lobban-táncol
múlt idézőn
a hirtelen szélben
lett ezernyi sziporka varázs.
Egymást űzik,
kerengve szállnak.
Akár a kísértő gondolatok.
Földhöz ragadt
sáros göröngyként jaj-kiáltok.
Könyörgöm,
magamra, ide, ne hagyjatok!
VOLT IDŐ
Volt idő, mikor
semmiben sem
hittem.
Mindent gyűlöltem,
és tagadtam,
hogy van odafent
Isten.
Nem voltam már
senki embernek
édes, vagy ismerős.
Felejtett barát, a
kitartott szerető,
ha messzi mentem,
haza,
a testvér sem várt.
Gyakran kínálta
magát a kötél.
Nyakamra az undor
szánta.
Nem tettem.
Ne legyen
ha romlik a testem,
még a kóc is
... fizetetlen.
Hírem hagytam, s
járt előttem.
Jöttömre zárultak
ajtók, ablakok,
senki sem kívánt
soha, sehol
jó szívvel jó napot.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Eszenyi Matula István |
|
|
|
|
|
Offline
